3.       fejezet (1796.júl.10.)

Hanah korán ébredt, férje már mégis megelőzte. Egyszerű vörös selyemruhát szeretett volna ölteni magára. Valami miatt egy kicsit kövérnek hatott a teste a hasa tájékánál. Igen… a hasa megnőtt… Most olyan… nagy. Első gondolata a hízásról szólt. Mégsem… Nem hízott meg… hanem áldott állapotba került. Nagyon örült neki enyhén szólva. Felsikoltott örömébe. Szeme könnybe lábadt. Lélekszakadva kereste férjét egy szál hálóruhájában járva. Felderítő túrája során összebotlott Nathival.
- Hol van Tom?
- A kertben. A füvet ritkítja.
Hanah nem méltatta őt válaszra, nem köszönte meg. Önfeledten hasított végig a kerten egyenesen Tom nyakába ugorva.
- Tom!- hebegte- Tom szerelmünk gyümölcsét szívem alatt hordom. Nézd már látni is egy kicsit. - szeme nevetett és csillogott az örömtől.
- Hanah! Ez igaz? Köszönöm! Szeretlek nagyon! –így fejezte ki szerelmét imádott felesége iránt. Meglepődött ugyan, de nem tudta hogyan mutassa ki örömét. Kimondhatatlanul örült a jó hírnek. Karjába vette Hanah-t , így forgott vele körbe- körbe, nevetve mint egy kisgyermek. Óvatosan letette Hanah-t. Leszakított egy gyönyörű szép piros virágot és odaadta neki.
- Hanah! Gyermekünk legyen olyan egészséges és csodálatosan szép, mint ez a virág. Magad is olyan gyönyörű vagy, mint a vörös rózsa. Hát vigyázz szerelmünk virágára… ha én már elmegyek… ha besoroznak, de visszajövök!- hangja elcsuklott, úgy ölelte, szorította Hanah-t magához. Hanah-nak elszorult a torka. Szeme könnybe lábadt, mintha valaki szíven ütötte volna.
- Hanah! Ígérem, hazajövök.
-  De mi lesz, ah mégis ottveszel. Nem tudnám elviselni halálod hírét.
- Hanah! Ne fesd az ördögöt a falra. Ne csüggedj, élvezzük ki még a hátralévő nyár időszakát. Gyere, nézd milyen szépen nyílnak a virágok.
- Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt. De látod amottan a téli világot, még hó takará el a bérci tetőt- mormolta könnyes szemmel Hanah.
- Akkor most én mondok valami neked!- átkarolta feleségét és idézett- Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet…
- A kedvenc versem! Köszönöm Tom!- hálálkodva csókolták egymást, nem is engedték volna el egymást, ha nem jön Nathi.
- Ne haragudjatok, hogy volt merszem félbeszakítani, de készen vagyok a vacsorával, és nem akartam, hogy elhűljék a leves.
- Semmi baj. Köszönjük, hogy szóltál, máris megyünk- felelt neki Tom jobb képet vágva.
A vacsora elfogyasztása után leültek a szalonba beszélgetni, cseverészni. Szürkületkor Tom egy nagy csokor virágot hozott be és letette felesége elé. Felesége megköszönte és betette a vázába illatozni. A csokor feldobta a szobát. Jó illatot árasztott az egész házba.
Feszült volt a levegő, mintha lidércek szárnyai érintették volna Nathi arcát, éles hideg, de mégis könnyed csikarás. Hátán a hideg szele süvített végig, beleborzongott. Szörnyű érzés. Mint egy fuvallat és valamit susogott, valamit… de érthetetlenül, némán… csendben. A leány nagyon furcsán érezte magát ettől a lidércnyomástól. Lélegzetét elnyomta a félelem. Kiszaladt a turbékoló párhoz.
- Nathi! Téged meg mi lelt? Arcon oly fehér, mint aki szellemet látott.
- Valami furcsa járt a szobában… abban a furcsa szobában. Hideg… megfogott… megérintett ...féltem… susogott- zaklatottnak tűnt.
- Mi a gond? Nem értem, beszélj világosan.
- Abban a szobában ültem és ki szerettem volna venni a polcról egy könyvet és akkor valami hideg árny megérintett és susogott- mondta gyerekesen
- Nathi, hiszen az ablak nyitva van, biztosan huzat volt- vigasztalta Tom.
Igen, igaza is volt, az ablak tárva-nyitva. Tényleg csak valami szélfúvás lehetett. De Nathalie nem hitt a szóbeszédnek. Szája kivörösödött, arca sápadt maradt.