5.       Fejezet (1797.január és április)

1797-et írunk. Beállt a tél, vastag hótakaró borítja az akkor még kopár hegyeket. Csípős tél az idei. Feszült hangulat lett úrrá a kúriában. Hanah és Nathy türelmetlen pillantást vettek a postaládára. Egy levelük sem érkezett az óta. Mind csak a hivatalos dolgok, amiket nem kedveltek egyiken sem. Elbizonytalanodva várták azt a levelet. Várták a két férfi hazatértét, de nem jött sem egyik, sem másik. Hetek, majd hónapok teltek el. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. A hó elolvadt és a borzongató hideget, kellemes meleg idő váltotta fel.
Minden nap leültek a kanapéra és nézték egymást Nathyval. Egyiken sem moccantak. Arcuk mindent elárult. Feszültek voltak, fehérek, szemük beesve. Kifejezéstelen volt. Nathy végül megmozdult, mert valami hideget érzett a kezén. Elkapta karját és megborzongott. Egy hang susogott fülébe. Süvítő, halk rekedtes hang. A szobában hideg volt, a nyitott ajtó becsapódott és a függöny himbálózni kezdett a garnison. Nathy rémülten ugrott Hanah kezéhez oltalomra várva. A fiatal nő is észlelte ezt a furcsa jelenlétet és már ő sem először. A félelem úrrá lett kíváncsiságán és a szobát a lehető leggyorsabban elhagyták. A friss levegőn megnyugodtak. Most vették csak észre, hogy milyen gyönyörűek a virágok, hogy már kitavaszodott van. Hanah nagyon szerette a természetet és szidta is azért magát, amiért ezt a páratlan látványt kihagyta. Gyorsan szaladt, hogy átvegye a cipőjét a sétához. Útja felénél valami borzasztó fájdalom járta át testét, nem bírt moccanni. Lábai kicsuklottak alóla, arca lesápadt a fájdalomtól. Nathy kétségbeesetten rohant úrnője segítségére, azonnal hívta a háziorvosukat.
Az orvos egy kedves, gömbölyded asszonyka volt. Alacsony és mindig mosolygott. Rose volt a becses neve.
Lefektették az ágyra és az orvos szemügyre vette a beteget. Látta, hogy áldott állapotba került úrnője nem bírja a fájdalmakat. Megkérte Nathyt, hogy beszélgessen vele, nyugtatgassa, míg ő elkészíti a szüléshez a kellékeket. Hanah nem szólt egyik mondatára sem vissza, csak bólogatott és közben nyögött és szenvedett. A paplant markolta. Az örökkévalóságnak tűnő alkalmat végre Rose törte meg. Meghozta a kellékeket.
- Nathalie, kérlek most menny ki a szobából és készíts fürdőt a babának. Hanah-nak elég, ha csak én vagyok benn.
- Megértem…- elindult az ajtó felé, de visszafordult - de a babát majd segíthetek megfürdetni?
- Segíthetsz, de most eredj, ne tarts fel!
Nathy buzgó gyermekként, ugrándozva vette az irányt a mosdótál felé. Egy lábas vizet megmelegített a tűzhelynél, elővett egy tiszta törölközőt és a mosdótálat kitisztította. Hamar kész lett a munkával, olyan buzgón végezte őket, keze alatt csak úgy égett a munka. Lekuporgott a hálószoba ajtaja mellé és fülelt. Hanah sikoltozott a szobából, szörnyen szenvedett. Nem beszélgetett a két asszony, Hanah nem is tudott volna a bábát válaszra méltatni. Hosszú idő eltelte után a kiabálás alábbhagyott. Csend ült a házon. Gyermeksírás zaja tűnt fel. Nathy felpattant helyéről. Feltépte az ajtót és ujjongva szaladt oltani kíváncsisága szomját. A gyermek leány volt. Haja szőke, mint a búzakéve, szeme kékellő, akár az ég. Arca és bőre halovány színeket kapott. Nem sírt már. Hanah boldog volt. Arcát újra pír öntötte, fehér fogait újra mosolyával villogtatta. A kókadt virág újra teljes pompában virít, talán pompásabban, mint egykor. Hanah karjaiba vette a csöppséget, orrát orrához dörgölve kacagott és becézgette a csecsemőt.
- Asszonyom! Meg kéne fürdetnünk ezt a csöppséget és bepólyázni- vágott közbe Rose meleg hangja
- Igen, persze.
A fiatalasszony átadta az csecsemőt Rose karjaiba. Szeretett volna ő is feltápászkodni, de az orvosnő nem hagyta.
- Asszonyom! Most még pihennie kell, nem kelhet fel. Nyugodjon meg. Én megfürdetem és bepólyázom a kicsit. Ön addig gondolkozzon a nevén- anyáskodott Rose.
Hanah beleegyezve bólintott. Visszafeküdt puha ágyába.
- Nathalie, ha szeretnél, akkor segíthetsz nekem a tisztálkodásnál- szólt Rose a közben a boldogságtól megmeredt kissegítőjének.
- Persze, hogy megyek. Várj meg!- ujjongott Nathy.
Együtt vitték a gyermeket a fürdőhelyiségbe. Nathy lement a meleg vízért, amit a tűzhelyre tett, beleöntötte a mosdótálba. Úgy találták, hogy a víz forró a baba számára, így Nathy kénytelen volt egy kis hideg vizet is önteni a tálba. Levették a babáról a lepedőt és megmosdatták. A leány nem jól tűrte a meleg vizes fürdést. Rúg-kapált a levegőbe és sírt. A keserves fürdő után megnyugtatták a gyermeket. Bepólyázták és az édesanyja karjaiba tették. Itt menedéket érezve megnyugodott a csöpp jövevény. Gügyögött. Nagyon aranyos volt.
- Na, már csak a nevét kell kitalálni!- ugrott a magasba Nathy.
- Igen, nevet kell neki adnunk- felelt erőltetetten Hanah.
Egy kis csönd után Nathy buzgósága tovább fokozódott és felszólalt:
- Mit szólnátok a Tina névhez?
- Lassan a testel. Ez egy szép név, de nem az ennek a leánynak. Ennek a gyönyörű ártatlanságnak különleges nevet kell adnunk. Ő egy különleges gyermek. Az ég színeit viseli magán, az Istenek küldötték- mondta komolyan Rose.
- Igazad lehet, olyan gyönyörűséges!- áradozott Hanah.
A név választása tényleg nem egyszerű dolog. Ez a leány természet szülöttje, különleges nevet érdemel. Olyat, amely tükrözi gyönyörűségét és különlegességét.
- Mit szólnál az Adelina névhez?- javasolta Rose
- Ez szép név és különleges is, de talán még gondolkozok rajta- makacskodott Hanah.
- Tegyük félre most a témát, még van idő a keresztelőig, kész az ebéd!- parancsolgatott Nathy
- De Nathalie!!! Hanah nem fog lemenni az étkezőbe. Szalad és hozz neki élelmet!- hangzott Rose meleg szava.
Nathy szaladt a konyhába. Elővette a legcsinosabb porcelántányért és megtöltötte finom tyúklevessel. Rátette egy szélesebb, kicicomázott tálcára. A tálcára Murány vára volt festve. Ez egy magyar vár. Tudni illik, Hanah gyökerei magyar földről származnak. Szülei is magyarok voltak. Murány várába sokat látogatott el. Szeretett sétálgatni az erdőben egyedül. Murány akkor már lakatlan volt. A vár 1770 körül kiégett, majd egy másik tűzvész is pusztított évekkel később. Egyszeri látogatása alkalmával történt: Felért a várhoz, szemügyre vette a vár labilis falait, végigvizslatta a gondozatlan terepet, de mégis valami megfogta őt ezen a helyen és sokszor meglátogatta. Kiment a dombtetőre és onnan figyelte, mi zajlik a nagyvilágban. Mintha Isten ajándékozta volna meg ezzel a gyönyörűséggel. Gyönyörű és páratlan látvány volt. Hosszú ideig gondolatokban bolyongva állt a hegy legfelső pontján. Haját a friss tavaszi szél lengette, szoknyája lobogott a szélben. Lehunyta szemét. Repülni tudott gondolataiban, szállni, mint a madár, messzire… E gyönyörű pillanatot egy hang szakította félbe:
- Jó napot a szép hölgynek!
A hang  egy barna hajú, magas és izmos termetű, csinos úriemberé volt. Magyarul szólalt meg.
- Gyönyörű a kilátás, ugye azért jött?! Jómagam is minden nap feljárok ide a lovammal és együtt nézzük ezt a csodát- szólott még egyszer.
- Igen, tényleg gyönyörű látvány.
Az intelligens ember meghajolt Hanah előtt és kezet csókolt, majd bemutatkozott:
- A nevem Tom McGowen. Szülőföldem Anglia. A magyar hadsereget kellett volna szolgálnom, de nem vagyok az a fajta ember, aki háborúzik. Eljöttem szülőhazámtól messzire, mert Édesanyám szerette volna, ha katona lennék. Eljöttem hát, de nem volt kedvem háborúzni, felhagytam a hadseregi dicsőségemmel. Mindössze három hónapot szolgáltam a hadseregben. Itt ragadtam. Egy ideig itt szeretnék élni és majd később hazatérek.
- Az én nevem Hanah Twain. A szüleim magyarok, de a nagyszüleim angolok. Így kaptam ilyen angolos nevet és családnevet is. Jól ismerem Angliát is.
- Hazakísérhetem, vagy még kíván kint tölteni pár órát a szabadban?- kérdezte udvariasan a férfiú.
- Kérem, hazakísérhet.
A férfi megfogta lova kantárját, a másik kezét pedig odanyújtotta Hanah-nak.
Ez a találkozás minden nap megismétlődött, míg komoly kapcsolattá nem szövődött. A két fiatal itt ismerkedett meg, a szerelem várában, Murányban. Ezt az emléket őrzi ez a tálca is.
Nathy még egy törlőt is tett a tárcára és iparkodott az emeletre.
- Tessék, a finom ebéd.
- Köszönöm drága Nathy.
Hanah jóízűen fogott neki az étek elfogyasztásához. A leves finom illata megcsapta Rose orrát. Elnézést kért és ő is nekilátott az ebédnek.
- Nathy, kérlek, mosd el a tányért. Én alszom egyet és aztán tanácskozunk. Eldöntjük a poronty nevét.
- Igenis, asszonyom- engedelmeskedett Nathy.
Elvette úrnője elől a mosatlant. Betette maga után az ajtót és zajmentesen távozott a felső részlegről. Elment a kúthoz, hogy vizet tudjon húzni. Leengedte a favödröt mélyen a kútba, lassan húzta vissza a súlyos vödröt. Megfogta két kezecskéjébe és nehézkesen cipelte a konyha irányába. Egy nagylábasba öntött a vízből és feltette a tűzhelyre melegedni. A többi vizet félretette. A meleg vizet egy nagyobb edénybe öntött és nekilátott a munkához.  A munka végeztével felbattyogott az emeletre és megleste alszik- e még Hanah. Aludt. Nathy lekuporgott az ajtó mellé és türelmetlenül várt. A hosszú folyosó végén egy tükör éktelenkedett. Ósdi és kopott, megemésztette az idő rettenetes foga. Nathy sosem mert belenézni, a folyosónak ott volt a legsötétebb pontja. De most valami arra késztette, hogy mennyen oda és nézzen bele. A lány először ellenállt ennek a csábításnak, de aztán engedett. Megindult lassan, magánkívül a tükör felé. Félúton megtorpant, megállt, majd megint megindult. Lassú léptekkel végre a tükörhöz ért.  Tekintete a földön csúsztak előtte. Nem nézett bele a tükörbe, nem mert. Valami rávette, hogy pillantson bele a régi tükörbe és érintse azt. A fiatal leány tekintetét a tükörre szegezte, jobb kezét a tükörre tette. Olyan érzés fogta el, mintha egy asszony szívére tette volna kezét. Meleget sugárzott, úgy érezte, hogy lüktet, mint a szív. Halotta a szív dobogását, másmilyen ritmusban, mint az övé. Egyre gyorsabban vert a szív, majd egyszer egy nagy reccsenést hallott, mintha szétpattant volna valami értékes. A szív megszűnt dobogni, a tükör hideggé vált. Lidérchangok zaját hallotta. Nathy nem gondolkodott, ideje sem volt megijedni, megfordult és elszaladt, gyorsan le a saját meleg kis szobájába. Levetette magát az ágyra és elkezdett sírni. Maga sem tudta, hogy miért sír, de olyan kellemetlen érzésben volt része, amelyet még sosem érzett. Nem tudta, hogy mi lehetett az, talán egy asszony, akit meggyilkoltak, annak a szívét hallotta.
 A gyors léptekre Hanah is felébredt. Nem tudta mire vélje ezt a nagy zajt. Nathy után kiáltott. Nathy gyorsan közeledett a folyosón, tekintetével és egész testével hátat fordított a tükörnek. Fejét lehajtva, könnyes szemmel jelent meg az asszony előtt.
- Nathy! Téged meg mi lelt?
Kérdésére nem kapott választ. Nathy nem törődve az etikett szabályaival, Hanah karjába vetette magát és zokogott.
- Mi történt?
- A tükör…
- Mi van a tükörrel, tudom, hogy le kéne már vetetni, olyan régi.
- Halottam valami szívdobogást, a szív gyorsabban vert, aztán abbamaradt és a tükör is hideg lett. Lidérchangon szólt hozzám a nő, de nem értettem- mondta higgadtabban, de mélabús arccal.
- Igen, tudom. A múltkoriban én is átéltem ezt a jelenetet. Szörnyű volt. Ó, csak akkor még itt volt Tom. Mikor láthatom már viszont őt. Úgy hiányzik.
- Nekem is az édesapám, már régen nem kaptunk tőlük levelet.
- Biztosan nagyon elfoglaltak és tudod, hogy nem nagyon szabad a családnak leveleket küldeni háború, vagy kiképzés alatt.
- Igen, tudom. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára itthon lesznek- vigasztalta magát Nathalie.
- Na, akkor mi legyen a neve a csöppségnek?
- Édesanyám neve olyan különleges volt. Érdekel a története?
- Persze, meséld csak!- lelkesedett Hanah.
- Tudod, édesanyám indián volt. A sziú törzsben nevelkedett. Tizennégy évesen odaígérték Navahonak, a törzsfőnök fiának. Nagy, erős és csinos férfi volt. Harcosként ismerték a törzs tagjai. Egy alkalommal a tüzet nyitottak az amerikai katonák a törzs ellen. Az indiánok védtelenek voltak, az ágyú elpusztított mindent, a lovak elmenekültek, az indiánok meghaltak, velük együtt Navaho is életét vesztette a támadásban. Az amerikai katonák magukkal vittek minden használható tárgyat és visszalovagoltak a táborukba. Ez történt kora hajnalban. Délután édesanyám lovagolt vissza a törzshöz. Teljesített a bátorságpróbát. Nagy örömben volt, hogy sikerült neki. De nagy csalódás érte őt. A táborban mindenki halott volt. Sokáig búslakodott. Az indiánoknak ez a sorsa. Új életet kezdett. Fehér ember módjára állást keresett és dolgozott. Munkahelyén ismerte meg édesapámat is. Édesapám akkoriban szintén be volt sorozva, de nem sokkal később hazaengedték. Anyámat megtanította magyar nyelven beszélni és visszaköltöztek Magyarországra. Itt kihordott szíve alatt édesanyám, de a születésem után meghalt- e szavakat kimondva elpityeredett.
- Sajnálom. Na és mi volt az édesanyád neve?- tudakolta türelmetlenül Hanah.
- A neve Anisha volt. Jelentése szabad.
- Igen, gyönyörű név. Ez a név lesz méltó hozzá- suttogta gyönyörködve, rágogatva a betűit.
A leányt elkeresztelték 1797. Április 5-én Anisha névre. Keresztelésekor egy angyal jelent meg a templomban. Az angyal mosolygott és olyannyira nézte a csecsemőt, hogy mindenkinek úgy hatott, kommunikálnak. A kisded is elnevette magad. Kacagott és kezecskéit arcocskája elébbe tette,úgy figyelte az angyalt. Távozásakor a csodalény védően kezét Anisha fejére tette és keresztet vetett, ezzel védve őt egész életében. A pap sem tudott erre a csodás jelenségre magyarázatot adni. Különleges gyermek Anisha, mint a neve.