6.       Fejezet (1805.júl.)

A leány az udvaron futkározott. Immár a hetedik életévét betöltő leány lelkesen játszadozott a kertben.
- Worry! Gyere ide!- kacagva kiáltott a farkát csóváló kutyusnak. Az ebet születése napjára kapta Anisha. Nagyon hűséges és ragaszkodó jószág. Igaz félén, de ez nem zavarja a leányt. Szőre barnás, csillogó és félhosszú. Termetes kutyus. Jól kijönnek Anishával.
- Worry! Itt vagyok, kapj el!- szaladt a kutyus előtt a gyermek. A házat egy nagy kert vette körül, beletartozott az erdő egy töredéke is.  Hosszú macskaköves úton szaladt végig a leány. A kutya nem követte őt. Tempójából visszavett. Hátranézett, a házat már csak kicsiben látta maga mögött. A fák körülölelték a teret, susogtak, mintha szólnának valamit az ártatlanhoz. Hosszan vezetett még előre az út. Anisha kíváncsi és merész természetű leányka volt. A kíváncsisága úrrá lett rajta és maga mögött hagyva a házat ment tovább. Léptei bizonytalanon, de kíváncsiak voltak. A levegő egyre hidegebbnek hatott körülötte. A fák egyre közelebb nőttek Anishához. Az út végét nem lehetett látni, nem volt köd. A hosszú út nem volt unalmas, kalandos és érdekes élményekben gazdag hely volt az alábbi. Egy keresztet pillantott meg… egy fakeresztet, amiről rég lekopott a festék, csak a bele karcol betűk részlettelen körvonalai mosódtak össze. Közelebb ment, hogy eleget tegyen kíváncsiságának. Egy sírhely volna? A föld a kereszt előtt nem domborodott ki, sima volt, fű és virág is termett rajta. A kereszten észrevett valami furcsát, szokatlant. Egyik sarka vörös volt. Érdekes, szinte lehetetlen, hogy ennyi idő alatt az időjárás ne kaparta volna le róla a festéket. Anisha okos lány révén vérre gyanakodott. Megfogta a keresztet. Behunyta a szemét. Tudta, hogy valami fog történni. A lidércek! Ide is követték a lányt. Suttogtak, rekedten, halkan, hideget hozva szellemükkel. Haragot keltő hangjuk sivított Anisha fülén át. Jéghideg fuvallat tépkedte szőke haját, karját egy erős kéz szorította a kereszthez:
- Érezd!- süvített el mellette egy rekedtes árnyhang.
Anisha sikított, de senki sem hallotta, szaladt volna, de nem tudott, a kéz erősen tartotta. Tiltakozott, de az árnyak eltaszították. Teljes erejével rángatta kezét és szabadulni akart. Szörnyű érzés járta át. Sírógörcsben tört ki. Sikított, tiltakozott és sírt egyszerre. A kéz nem enged, érzi a hideg leheletet az arcához közel, hallja a suttogásokat. Érzi maga előtt a hideget lehelő arcot, szinte látja az alakot. Lehajtva fejét, nagyot ránt kezén. A nyakában lógó kereszt kibontakozik a ruhája alól és megmutatja magát. Visszaveri a napnak fényét, és azt a gonosz lelkekre borítja. A szorítás enged, a hideg levegőt meleg váltja fel, a suttogás elhallik, a rossz érzés elillan. Megtorpanva, elsápadva rogyik a földre, míg észhez nem tér. Azután szalad, ahogyan csak bír kutyája nyakába vigaszért. Senkinek sem szeretne mesélni a történtekről. Ez legyen az ő titka. De a medál megvédte őt. Az angyal adta neki… az angyal, aki keresztelőjén jelent meg. Csodával és védő funkcióval ruházta fel. Ő eddig ezt nem tudta, de most már bizonyos volt benne, ha ezt a medált hordja, akkor semmi bántódása nem esik.
Az ezt követő napokban a leány nagyon félőssé lett. Bujkált, maga sem tudta, mitől. Bujkált. Mindig egy másik ember társaságát kereste. Anyjának feltűnt lánya fura viselkedése:
- Anisha! Beszélni szeretnék a fejeddel!
- Igen is Mami, megyek azonnal- csendült fel hangja.
Anisha eljött Nathy társaságából. A kanyarokat gyorsan szelve baktatott le a lépcsőn. Anyja már várta. A nagy kanapén ült és összeráncolt szemöldökkel ült ott, mintha rosszat tett volna a fiatal hölgy. Anisha elbizonytalanodva anyja tekintetétől közelebb ment, és boci szemekkel bámult anyja nagy zöld szemébe.
- Anisha! Kérlek, meséld el, hogy miért félsz! Mitől ijedezel szívecském?
Any nem válaszolt. Nézett a semmibe, szája fokozatosan sírásra görbült. Arcán először egy merész könnycsepp futott végig. Majd arcát teljes könny borította. Odabúj édesanyja karjába és zokogott.
- Kicsikém! Mi bánt?- aggodalmaskodott Hanah.
Any kifejtve magát Hanah karjai közül, kihúzta magát, letörölte könnyeit, és teljes komolysággal kezdte mondani a történteket:
- A minap Worryvel játszottam a ház mögötti parkban. Eldobtam a kutyusnak a labdát, hogy hozza vissza, de a kutya elment messze. Kiesett a látókörömből, és elkezdtem keresni. Egy sosem látott útra lettem figyelmes. Elindultam az úton, egyenesen. Megláttam Worryt, és úgy gondoltam, feltárom az útnak a végét. Sokáig mentünk egyenesen, végül egy keresztet vettem észre. Odaszaladtam és megnéztem, hogy pontosan mire is szolgálhatott ez a kereszt. Akkor Worryt már nem láttam magam mögött, megijedhetett. Valamilyen kéz megfogta a kezem és nem engedte el. Nem csak egy volt, hanem több. Suttogtak és nem hagyták, hogy hazatérjek. Pánikba estem és kapálóztam. A medálom kibontakozott a ruhám alól és mikor a nap fénye megcsillant rajta, a lidércek elmenekültek.
- Any! Holnap elköltözünk. Nem tetszik nekem ez a hely. Majd írunk apádnak, hogy hova költöztünk.
- Jó ötlet, nem soká bírom már ezen a helyen. Valami negatív hatás tölti be az egész házat, de főleg az alsó szobát.
- Gyere, feküdjünk le! Már későre jár. Aludhatsz mellettem. Holnap pedig pakolunk és amilyen gyorsan csak lehet, elmegyünk innen. Vissza oda, ahol egykor laktunk apáddal.
- Helyes- bólogatott a lány.
Az éjszaka nagyon lassan telt mindkettőjük számára. Az ággyal szemben egy ósdi tükör fügött. Korához képest elég jó állapotban volt, sokak szerint antik darabnak számít. Kerete arany, tükre még mindig sima és makulátlan. Látni, hogy ápolva volt. A hold fénye bevilágított a szobába, megvilágítva a tükör középső részét. Hanah felült az ágyon,és akarata ellenére belenézett a tükörbe. A Hold fényében látta a saját arcképet, de csak a sajátját. Nem látta a ruháját, sem az ágyat ahol a leánya aludt, csak az arcát láthatta a tükörben. Soká bámulta a tükörképet. Belefeledkezve mindenbe. A tükörkép elhomályosodni látszott. Egy köd szerű réteg fokozatosan eltakarta csodálatos arcát. Csak foltok látszódtak a köd alól. Arca elfolyt, szemei közelebb kerültek. Teljes homály fedte a hasonmást, lassan kirajzolódtak újra a vonások. De ez az arc már nem Hanah finom vonásai voltak. Ez egy másik arc volt, egy idegené. Haja hosszú, fekete, szemei nagyok és kifejezőek. Szép leány arc volt ez, habár egy nőé lehetett. Az idegen nem moccant, még a szempilláit sem rebbentette. Bamult a tük¸orből, mint a halottak. A nő szeme elhomályosodott újból és helyette egy fekete kör rajzolódott ki. A fekete kör nőtt és nőtt. A folt, mint festék szétfutott a szép arcon, majd pirossá színeződött. Mostanra megmozdult az arc. Kínlódó arckifejezést mutatott, szája tátva, szeme kivájva. A száj sikított, kiabált, segítséget kért. Mikor a hang el hallt, a tükörkép nyomtalanul eltűnt. Hanah, nem sikított, mert olyannyira megijedt, hogy összecsuklott alatta karcsú dereka, és a párnára zuhant. Mellette Anisha már aludt, nem hallotta és nem s látta a történteket. Talán jól is járt.
A reggel megint egy esőzuhataggal kezdte meg dolgát. Ömlött az eső, az egykor szép kékkellő eget most szürke selyemkendő rejtette maga mögé. A madarak hangja nem keltette fel az alvó gyönyört. Minden csendes és komor. Bár az óra már a tízes számot ütötte hátba, a legmélyebb álmokat alvó női nem mozdulatlanul szuszogott a dunna alól. Sok vártatva az üres képet nézve megmozdult valaki, mocorgott és mélyet lélegzett. Anisha elsőként ült fel az ágyra. Haja borzos folt, akár az összekuszált fűcsomók a talajon. Szemét törölgetve száját akkorára tátotta, akár a lábas szája. Izmait kihúzva lassan kikelt az ágyból. Leült a tükör elé és selymes szőke haját egy kefével fésülgette. Megmozdult lassan a fiatalasszony is. Felült az ágyra, szemét nem törölte meg, nem ásított. Arca sápadtabb volt, mint valaha, tekintete bambább, mint a képeken megfestett arisztokraták. Nem mozdult, csak nézett.
- Jó reggelt Anya!- üdvözölte fokozott jókedvvel Anisha.
Kedves gesztusára nem kapott választ. Sokáig nézte még az anyját. De nem mozdult. Aggódni kezdett. Odament az ágyhoz és elkezdte vállánál kezdve rázni édesanyját. A reagálás lassú volt, de egyértelmű.
- Jól vagy Anya?
- Igen jól, csak nem aludtam valami jól- fejét fogta, mint akinek fáj a feje.
- Tudod mennyi az idő? Már tizenegyet mutat a falióra.
Anisha megint nem kapott választ, jóllehet anyja már jól érezte magát. Hanah szó nélkül a szekrényhez sietett és minden ruhát kipakolt a vetetlen ágyra. Nem ügyelt a különösebb rendre, csak pakolt és senkire sem figyelt. A rengeteg a ruha kirakodta után irányát a másik szekrény felé vette. Kinyitotta nyikorgó ajtaját, orrát megcsapta a mosott ruhák illata. Egy nagy összeráncolt bőröndöt emelt ki a mélyéről. Felületét kisimította és ledobta az ágy elé. Az szekrény ajtaját becsapta, az nyekkent egyet. Felemelte a bőröndöt és a ruhakupacokat elkezdte belepakolni a bőröndbe. A bőrönd nemsokára megtelt. Ekkor a nő megállt, mintha gondolkodott volna, mit kell ilyenkor tenni. Levette magát a padlóra, benézett az ágy alá és meglátta, amit keresett. A régi bőröndöt még mindig ott látta. Nem dobta ki senki, és még használható állapotba volt. Megragadta a fülét és kiráncigálta az ágy alól. Vastag porréteg telepedett meg a tetején. Kezével a nagyját letakarította. Ezt is az ágyra fektette, és elkezdett bele pakolni. Gyorsan pakolt és pattogósan. A bőrönd megtelt, de még hátra volt egypár ruhadarab. Megmarkolta a ruhák tömkelegét és bedobta a bőrönd aljára. Durván húzta be rajta a cipzárt, ami nyekeregve válaszolt. Gyorsan elővette a szekrényből utolsó darab ruháját, a fogasánál fogva az ágyra borította. Hálóruháját felfelé öltötte le magáról. Haja lágyan omlott hamvas bőrére. Megragadta ruháját és felvette, jó erősen behúzatta lányával a ruhafűzőt és rendre intette Anishát:
- Gyorsan! Öltözz fel! Egy percet sem bírok tovább ebben a poshadt zugban.
Odavette lánya ruháját a kezébe és viharzott is lefelé a lépcsőn. Anisha meglepődötten állt és bámulta a tágra nyílt ajtót, de a félelem úrrá lett rajta. Csipkelődve felöltözött, majd lerohant a lépcsőn anyja után. A nő kalapban és kabátban várta a lépcsőn leérkező lányt. Ütemesen elindultak egyenesen az ajtóhoz.
A kocsis már ki is vitte a poggyászukat a kocsiba. Hanah még egy utolsó pillantással búcsúzott el a ház félelmetes belsejétől. Lépteit szaporázta az ajtó felé. Az ajtónál megállt, megfogta a hideg kilincset, lenyomta, de nem nyílott. Rángatta a kilincset, de a zár nem engedett. Nem tulajdonított a furcsa jelenségnek semmilyen paranormális tulajdonságot.
- Ki zárta be az ajtót?- kiabálta türelmetlenül
- Asszonyom, az ajtót senki sem zárta be. Most ment ki a kocsis- magyarázta Nathy.
Kitekintettek az ablakon, de a kocsis személye nem tűnt fel a közelségben.
- Talán próbáljuk meg a hátsó ajtót- javasolta Anisha.
Sarkon fordultak, szinte egyszerre szedve a kanyarokat. Hanah a kilincset lenyomta, de ez sem nyílott ki. Esztelenül rángatta és rugdosta az ajtót.
- Anya! Nyugodj meg!
De a nő nem nyugodott le. Tovább rángatta az ajtót. Addig erőlködött még teste cserben nem hagyta és térdei összerogytak alatta. Kénytelen volt abbahagyni a csapodár viselkedését. A falhoz támaszkodott pihenésképpen. Vett pár levegőt, szemei körbe futták a folyosó minden zugát. A szeme megakadt egy tárgyon. Felfogta nehéz cserepet. Felemelte és az ablakra célzott vele. Eldobta, rá az ablaküvegre. Az ablak viszont nem tört ki. Még meg sem repedt, egy karcolás sem érte. Ekkor a lányok szeme kerekre nyílt. Szájukat halk jaj hagyta el. Megdöbbenten bámultak maguk elé. Nem tudták, hogyan reagáljanak. Hanah mozdult meg elsőként. Az ablakhoz ment, megvizsgálta az üveget. Még egy kicsi karcolás sem esett rajta. De a vizsgálódás közben valami más hívta magára a figyelmet. A hátsó kertben egy függő alakra lett figyelmes. Valami himbálózott a kerti tölgyfa egyik ágán. Lefelé lógott és hosszú volt. Emberalaknak tetszett.
- Nézzétek a kerti fánkat! Mi lóg ott rajta?
A válasz nem követte azonnal a választ, csak később felelt:
- Jézusom! Ez egy ember!- Nathy szava elakadt, hátra lépett egyet, kezét szájára tette és sírógörcs tört rá. Hanah dührohamot kapott. Az ablak mellé támasztott vasrúddal jó nagyokat ütött a falra. A vakolat potyogott:
- Te! Mit akarsz még tőlünk! Hagyj minket békén, te senkiházi! Mit ártottunk mi neked? – szeméből ömlött a könny. A szellemeknek és lidérceknek beszélt. A pánik alábbhagyott. Most valami egészen különös kárörvendő kacaj hallatszott a levegőből. Szél tiport végig a folyosón, ledöntve a képet az asztalkáról. Hideg fuvallat volt ez. Jól ismerték már ezt a lidérces jelenlétet, de most volt benne valami különös. Valami kimondhatatlan. A hideg levegő körülölelte a három nőt. Egy hang rémisztő szavai ébresztettek félelmet Anisha szívében:
- Nem menekültök élve!- egy halk süvítő hang mondta, majd egy kacajjal lett ismét egyé a széllel.
Hanah dühe nem hagyott alább, a hang elnémulta után újabb pusztításba kezdett. Most az ablakot támadta. Lánya nézte anyja krónikus állapotát. Félt és egyben anyját is féltette. Szemeiből könny szökött puha arcára. Közelebb lépett Nathyhoz, aki gyengéden átkarolta őt. Egymás karjában sírtak és dideregtek. Nem a hideg rázta őket, hanem a félelem kegyetlen ostora suhintott végig karjukon. Hanah erejéből kifogyva rogyott le a földre és szigorú dühét légy sírás váltotta fel. Mindhárman sírtak, oly keservesen, hogy akárki megsajnálhatta volna őket.